Sós kávé

Elmeséletlen női történetek

Sós kávé thumbnail

Gyűjtötte és szerkesztette: Pécsi Katalin

Ebook Kiadás: EszterHáz Egyesület, 2015

Letöltés:
EPUB MOBI PDF

Megrendelés, Papír kiadás: Novella Könykiadó, 2007

Más nyelveken:
Angol Német

Tartalomjegyzék

  • A szerkesztő előszava az Elmeséletlen női történetekhez
  • Scheer Ibolya – Cedoko tacil mimovesz
  • Scheer Ibolya – Chanukai gyertyák a konyhaablakban
  • Scheer Ibolya – A tizenhatodik fogoly
  • Fenákel Judit – Sefüle-sefarka
  • Sommer Magda – Állomások
  • Kemény Edit – A „jó nyilas”
  • Kaiser Márta – A Hadik kávéházból a Goldberger gyárba
  • Rácz Éva – Tizenkét évesen…
  • Kun Magda – Az emberség erővonalai
  • Gábor Zsuzsa – Rómeó, 1944
  • Sólyom Olga – Csupa nagybetűvel: az én elmeséletlen történetem
  • Patak Judit – „Az élet szép, tenéked magyarázzam?”
  • Gonda Júlia – Egy hasznavehetetlen kisgyerek a lágerban
  • Lázár Anna – Kettős partizánmese
  • Szöllős Vera – Mi túléltük
  • Kun Anna – Hazatérés
  • Szász Anna – Változatok egy apára
  • Vera Meisels – Sós kávé
  • Miriam Ben-David – Egy bizarr álom
  • Aczél Anna – Talált levél
  • Herczog Mária – A két Anna
  • László Klári – A sámlin ülve
  • Vajda Júlia – Magunkra hagyva
  • Bán Zsófia – Tengerpart, üresen
  • Nicole Katz – Konvergencia
  • Katalin Katz – Az első udvarlóm
  • Salát Anna – Alija
  • Lángh Júlia – Könnyű, úri zsidózás
  • Valachi Anna – Egy „lelki zsidó” nő vallomása
  • Tamás Zsuzsa – Zsidó vagyok?
  • Szász Anna – Mit jelent az, hogy zsidó?

Előszó

A nők huszadik században megélt élményeiről, rendkívül változatos élethelyzeteiről szinte semmi nincs még megörökítve.

A zsidó származású írónők műveikben ráadásul többnyire elrejtették a zsidóságukat.

Miért hiányzik a a magyar zsidó irodalomból?

Miért hiányzik a magyar zsidó írónők írásaiból a zsidó voltuk, illetve a zsidóságukhoz fűződő viszonyuk leírása és boncolgatása?

És miért hiányoznak a magyar nők írásai, néhány kivételes memoártól eltekintve, a holokausztról?

A holokauszt „oral history” kutatói fedezték fel elsőként, hogy a nők visszaemlékezéseiben másféle nézőpont és másféle hang érvényesül, mint a férfiakéban, ezért a női perspektíva és narráció gazdagabbá, teljesebbé teszi a holokausztról való, teljesnek soha nem tekinthető tudásunkat. Mégis, fájdalmasan hiányoznak a kollektív emlékezetből nálunk az anyák és nagyanyák történetei; a tábori barátságok – a „lagersister” kapcsolatok – felidézései, a túlélők útkereséseiről és identitásválságairól szóló művek, valamint a holokauszt „második generációjának” – vagyis az áldozatok és a túlélők gyerekeinek az írásai.

Az Esztertáska Zsidó Női Szellemi Műhely 2002-ben vágott bele a feladatba, hogy összegyűjtsön, és az érdeklődőkkel megosszon minél több, eddig még „elmeséletlen női történetet”. Személyes élményeken alapuló, szubjektív, a részleteket érzékletesen kidomborító történeteket kértünk, a zsidó élet legkülönbözőbb aspektusairól. (Gyerekkor, iskola, szerelem, házasság, emigráció, alija, ellenállás, rejtőzés, asszimiláció, zsidó újjáéledés a rendszerváltás után stb.) Úgy látszik, beletaláltunk valamibe, ami már nagyon is érlelődött – mintha fölemeltünk volna egy zsilipet a folyó előtt, és áradni, ömleni kezdtek a történetek. A felidézett élmények döbbenetes hatást gyakoroltak nemcsak ránk, de felolvasóestjeink közönségére, és weboldalunk olvasóira egyaránt. Ugyanakkor számomra – aki a gyűjtés és a felolvasóestek szervezője, valamint a szövegek gondozója voltam – nyújtottak egy másfajta, szintén felejthetetlen élményt is. Ezek a történetek ugyanis nem véletlenül maradtak eddig elmeséletlenül. Nehéz a traumákról beszélni, tudjuk jól. Bizalmi viszonyba kellett a mesélőknek kerülniük velem ahhoz, hogy meg tudják osztani a történetüket: velem, majd a sorstársaikkal, és a szélesebb nyilvánossággal is. Erre a kölcsönös bizalmon alapuló kapcsolatra épült rá az a kivételes barátság, ami a mai napig is tart az Elmeséletlen női történetek szerzőinek többségével. Van, akit kicsit anyámnak érzek; van, aki irántam táplál effajta érzéseket; és van, akivel „a holokauszt gyerekeként”, mint sorstársammal tudok azonosulni. Külön öröm, hogy néhány nem zsidó barátunk is úgy érezte, el akarja mondani a zsidósághoz és zsidókhoz kötődő, személyes élményeit.

A gyűjtőmunka hosszú évei alatt többen elmentek mesélőink közül – nem vagyok hívő, mégis remélni szeretném, hogy valahogy csak eljut hozzájuk a hír: történetük végre könyvben is olvasható lesz…

Négy éven át hallgattuk a végre elmesélt történeteket, 2002 és 2005 között. Az első felolvasást az Esztertáska csapata a Zsidó Múzeumban, a „A zsidó nő” kiállítás zárónapján tartotta, 2002 szeptemberében. Az első telt házas sikert követően rendeztünk felolvasóestet az akkor frissen megnyílt Ráday Könyvesház pincéjében, a szintén vadonatúj Nőházban, a már akkor is népszerű Nyitott Műhelyben, valamint a szabadban, a Szimpla Kertben; két alkalommal pedig a kivételes hangulatú – sajnos azóta bezárt – Retorta Kávéházban. Az estek „koreográfiája” az volt, hogy meghallgattunk 4-5 történetet szerzőik előadásában, két felolvasás között pedig – feloldásként vagy hangulati átvezetésként – élő zenét hallgattunk: zsidót, nem zsidót, világzenét és dzsesszt. A felolvasások közönsége estéről estére folyamatosan nőtt, nem is annyira a hivatalos értesítők és meghívók hatására, mint inkább a személyes kapcsolataink, vagyis a „szájhagyomány” révén. Elgurítottunk egy hógolyót, ami lavinává nőtt.

Az írások többsége, természetszerűleg, a holokauszttal foglalkozik, ám a szerzők között a fiatalabbak, a túlélők generációjától számított második, sőt harmadik korosztály tagjai is képviseltetik magukat. Mesélőink között van író, hivatásos írástudó és „civil” egyaránt – az utóbbiak jóval többen. Nem akarunk különbséget tenni: nem művészi szövegként kell e kötet írásait olvasnunk, hanem úgy, mint elmesélésre méltó életek, sorsok dokumentumait.

A felolvasott írásokat lefordíttattuk angolra, mindkét nyelven felkerültek az internetre is. Külföldről is érkezett pár történet: Németországból, Ausztráliából, Angliából, az Egyesült Államokból és Izraelből. Néhány írás túlfeszítené kötetünk tematikus vagy műfaji kereteit, ezért kimaradt ebből a válogatásból. A szerkesztő ugyanakkor bízik abban, hogy ezek a szövegek is előbb-utóbb megtalálják majd méltó helyüket, egy másik kiadványban. Újabban naplók, memoárok is előkerültek; a legutóbbi történetet a múlt héten hozta a posta vidékről – egyre kígyózik a történetfolyam. Egyszer mégiscsak ki kellett tenni a végső pontot, lezárni az anyagot.

A történeteket témák szerint rendeztem sorba, ez egyben valamiféle kronologikus sorrendet is jelent. A mesefolyam a „boldog békeidőkben” kezdődik, és a fenyegetettséggel, az üldöztetéssel, a holokauszt időszakával folytatódik. A gettó-, tábori és bujkálástörténeteket a visszatérés – nem sokkal derűsebb – élményei követik. Megszólalnak a „második generáció­sok”: az áldozatok és a túlélők gyerekei; és nem zsidó kortársaik is, akik különböző indíttatásból, erős szálakkal kötődnek zsidó barátaikhoz, és ellenállhatatlanul vonzódnak ahhoz az életérzéshez, amit definiálni nehéz, mégis „zsidó kultúrának” nevezünk.

Köszönetet szeretnék mondani az Esztertáska Alapítvány mindenkori tagjainak, akik az elmúlt években szervezőmunkával, felolvasással, pályázatírással, tanácsokkal, és jó hírünk terjesztésével egyengették az Elmeséletlen női történetek sorsát. Hálás vagyok mindazoknak a barátainknak, akik élményként élték meg felolvasóestjeinket, és egymást írásra, a szervezőket pedig folytatásra buzdították. Ez a kötet nem jöhetett volna létre néhány barátunk önzetlen segítsége nélkül sem, akik részt vállaltak a lektorálás és a nyomdai előkészítés időt és türelmet igénylő munkájában.

Az elmeséletlen történetek antológiáját minden olvasónak ajánlom, aki hisz abban, hogy az egyéni, személyes történetek kis darabkáiból rakódik majd ki az a végső puzzle, amelyet történelemnek hívunk. Reméljük, hogy az elmeséletlen történetek megérintik a fiatalokat is, esetleg még az iskolák is használni tudják őket a holokausztoktatásban vagy a toleranciára nevelő programjaikban.

Pécsi Katalin

A könyvről írták

Miért hiányzik a nő a magyar zsidó irodalomból?

Miért hiányzik a magyar zsidó írónők írásaiból zsidó mivoltuk, illetve a zsidóságukhoz fűződő viszonyuk leírása és boncolgatása?

Az Esztertáska Zsidó Női Szellemi Műhely 2002-ben kezdett bele a feladatba, hogy összegyűjtsön és az érdeklődőkkel megosszon minél több, eddig még „elmeséletlen” női történetet. És úgy látszik, beletaláltunk valamibe, ami már nagyon is érlelődött - mintha fölemeltűnk volna egy zsilipet a folyó előtt, és áradni, ömleni kezdtek a történetek. A felidézett élmények döbbenetes hatást gyakoroltak nemcsak ránk, de felolvasóestjeink közönségére és weboldalunk olvasóira egyaránt. Ezek a történetek ugyanis nem véletlenűl maradtak eddig elmeséletlenűl. Nehéz a traumákról beszélni, tudjuk jól.

Pécsi Katalin

A női holokauszttörténetek különböznek a férfiakétól. Mi egyfolytában attól rettegtünk, hogy megerőszakolnak, és mindennél jobban ragaszkodtunk ahhoz, hogy együtt maradjunk szeretteinkkel.

Mindezekből adódott, hogy néha elképesztően hősies tettekre voltunk képesek – melyek nem ritkán a krematórium felé vezető útra löktek bennünket –, ugyanakkor ezek az élmények minket, a maroknyi túlélőt belül még inkább sziklaszilárddá tettek.

Merítsenek Önök is erőt ezekből a kivételes történetekből!

Judith Magyar Isaacson, a Köszönet az életért, Egy túlélő visszaemlékezései (Seed of Sarah, Memoirs of a Survivor) szerzője

Az egyetemes világirodalom férfi irodalmat jelent – a nők értékes kivételek – nem csoda, hogy a női életet szinte a fojtásig körbehurkolja az „elmeséletlenség”. A zsidó életek esetében viszont, a holokauszt-trauma miatt, az elmeséletlenségen túl egész konkrétan beleütközünk az elmesélhetetlenség szindrómájába is. Ez a kérdéskör Magyarországon csak a hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején vált pszichológiai vizsgálódások tárgyává.

Radics Viktória

Ex libris

Gervai András