Judith Magyar Isaacson

Köszönet az Életért

Egy túlélő visszaemlékezése

Köszönet az Életért thumbnail

Fordította: Baik Éva
Előszó: Pécsi Katalin

Ebook Kiadás: EszterHáz Egyesület, 2015

Letöltés:
EPUB MOBI PDF

Megrendelés, Papír kiadás: Novella Könykiadó, 2008

Ez a könyv nem érhető el más nyelven

Tartalomjegyzék

  • Előszó – Honnan van ereje mosolyogni?
  • 1. fejezet – Köszönöm, tanár úr!
  • 2. fejezet – Nagyapa megmenekül
  • 3. fejezet – Négy év
  • 4. fejezet – A mi tábornokunk
  • 5. fejezet – Ember és barack
  • 6. fejezet – Megérkezés
  • 7. fejezet – Idegen égitesten
  • 8. fejezet – Együtt maradni!
  • 9. fejezet – Egyedül a parancsnokkal
  • 10. fejezet – A választás
  • 11. fejezet – Sára ivadékai
  • 12. fejezet – Felszabadulás Lipcsében
  • 13. fejezet – Az én amerikai kapitányom
  • 14. fejezet – Visszatérés Kaposvárra
  • 15. fejezet – Eljött a megbocsátás ideje?
  • Függelék – Levelek Maine-be (Egyesült Államok)
  • Függelék – Források
  • Utószó – Női tapasztalat, női hang (Pécsi Katalin)

Előszó

Gimnazista koromban azt terveztem, hogy irodalomtörténetet fogok tanulni a Sorbonne-on, Auschwitzban pedig megfogadtam, hogy az ott átéltekről könyvet írok majd. Még az is megfordult a fejemben, hogy a könyvből film készül egyszer. De a háború után már nem volt kedvem írni. Hajdani életemről csak a gyermekeimnek beszéltem.

Harmincas éveim derekán újból tanulmányokba fogtam, és a matematikát választottam. Így próbáltam legyűrni a múltat. De a sors másképp döntött.

1973 februárjában férjemmel Trinidadban üdültünk, és úgy határoztunk, hogy Venezuela érintésével térünk haza. Caracasban összeakadtunk néhány angolul beszélő fiúval; jelmezeket cipeltek, és elmesélték, hogy a zsidó iskola Purim-báljára mennek. Meghívtak bennünket, és csakhamar spanyolul beszélő szülők társaságában találtuk magunkat, akik jelmezekbe öltözött gyermekeik felvonulását, táncát figyelték.

Könnyű volt felismerni a bibliai jelmezeket: a hagyományos Eszterek, Hámánok és Mordehájok mellett számos más ótestamentumi alak lépkedett. Láttuk Ábrahámot kosszarvval, Dávidot hárfával, meg nyakigláb Mózest, akit a hátára akasztott, kartonpapírból készített „kőtáblákról” ismertünk fel.

– Ike – fordultam a férjemhez –, mit gondolsz, kit ábrázol az a lány, aki Mózessel táncol?

– Aki a láncot viseli? Hát téged!

– Ó nem! Az lehetetlen – tiltakoztam, de közben a hideg szaladt végig a hátamon. Mert Ike-nak igaza volt; a kislány ruhája a koncentrációs tábori csíkos rabruhát utánozta, jelképes lánc volt rajta, s mikor a lányka felém fordult, észrevettem ruháján a papírból kivágott sárga csillagot.

Megdöbbenésemet látva Ike megfogta a kezem: – Mi történt veled? Rosszul vagy?

– Nem, nem, semmi. Csak az emlékezés…

Ez a jelenet három év múlva jutott eszembe, amikor a Bowdoin Kollégium felkért egy előadásra. Akkoriban a Bates Kollégium dékánja voltam, gyakran tartottam előadásokat, a meghívás tehát nem lepett meg, annál inkább a téma. Valaki ugyanis hallott a múltamról, s arra kértek, hogy egy holokausztról szóló film bemutatása után tartsak előadást. Első reakcióm az volt, hogy nem tudom elvállalni, de aztán meggondoltam magam. És végül is nem bántam meg: a kitűnő francia dokumentumfilm, az Éjszaka és köd, valóságos katalizátorként hatott rám.

Amikor a film véget ért, letöröltem könnyeimet, és ökölbe szorított kézzel az emelvényre léptem.

– Mai vendégünk, Judith Magyar Isaacson, a Bates Kollégium dékánja, matematikus – mutatott be a házigazda –, aki diplomáját itt, a Bowdoin Kollégiumban szerezte, és valamikor auschwitzi fogoly volt.

– Ilyen tömören összefoglalható egy élet – gondoltam.

Javasoltam, hogy előadás helyett inkább beszélgessünk, s örömmel beleegyeztek. A kollégiumi hallgatóság körében hamarosan otthon éreztem magam, és a fájdalmas kérdések ellenére derűsen válaszolgattam. Felidéztem egy-egy kaposvári, auschwitzi, lichtenaui vagy lipcsei epizódot, és meglepetésemre nem éreztem megrázkódtatást.

Már jóval elmúlt tizenegy óra, mikor az első sorból felállt egy copfos fiatal lány.

– Isaacson dékán, megenged egy személyes kérdést?

Tág pupillájú szeme szomorúan tekintett rám, hangja szinte harciasan csengett.

Csak nem dékáni tekintélyemet akarja próbára tenni? – gondoltam.

– Kérdezzen akármit – feleltem mosolyogva. – Muszáj válaszolnom?

Nevetés morajlott fel a zsúfolt teremben, de a csinos felszólaló nem nevetett, makacsul előreszegezte állát: – Hány éves volt ön Auschwitzban?

– Tizenkilenc voltam 1944-ben – feleltem –, ebből már ki is számíthatja a koromat. – Újból kacagás csendült, és a sok felemelt kart látva megkönnyebbültem mosolyogtam. – Kérem a következő kérdést!

De makacs kérdezőm nem tágított. Ideges mozdulattal hátralökte hajfonatait: – Tizenkilenc, mint én most… A kérdésem ez: megerőszakolták önt a táborban?

– Hogy megerőszakoltak-e? – Éreztem, hogy elsápadok, de hamar összeszedtem magam. – Nos elmondom, hogyan menekültem meg tőle… – A teremben halotti csend támadt.

Éjfél is elmúlt, mire hazaindultam. Búcsúzásul sok tanár és diák rázta a kezemet, és egy magas, szemüveges fiú az ajtóban állított meg: – Volna még egy kérdésem, mielőtt elindul. Azok után, amit átélt, hogyan tud mosolyogni? Ilyen szabadon, ilyen gyakran? Honnan van ereje mosolyogni?

– Mosolyogtam? – kérdeztem meglepődve. – Míg Lichtenauról és Auschwitzról beszéltem?

– Bizony. Többször is.

– Lehet – mondtam szinte mentegetőzve. – Nem értem… Igazán nem értem… Ezen gondolkodni kell… Igen, feltétlenül gondolkodni fogok rajta.

Azon az éjjelen Lichtenauról álmodtam. Hajnali ötkor felébredtem, félálomban az írógéphez siettem, és írni kezdtem.

A könyvről írták

Az európai kultúra a holokauszt kritikus éveiben ugyan nem állta ki az emberség próbáját – mégis jogos rá hivatkoznunk ennek a memoárnak a kapcsán, és éppen a fiatal Judith Magyar személye miatt.

Freema Gottlieb, New York Times Book Review

Ami ezt a történetet igazán élteti, az a főszereplőnő fékezhetetlen optimizmusa – amit még a legszörnyűbb idők se tudtak kikezdeni.

Jaacov Luria, Jewish Post and Opinion

A Köszönet az Életért habkönnyű írás – miközben arról szól, hogy egy tizenkilenc éves kaposvári lány hogyan érett felnőtté, és élte túl a koncentrációs tábort. „Nevelődési regény” a pokolban – egy olyan életkorban, amikor a versszerető, önazonosságát kereső fiatal lány számára mi sem fontosabb, mint a lelki rezdülések és a tartalmas emberi kapcsolatok.

Ami egyedivé teszi ezt a memoárt, az az, hogy szerzőjének egyaránt sikerült megőriznie az egykori kamaszlány közvetlenségét, friss hangját és egyedi nézőpontját. Judith Magyar nemcsak a tábori világot mutatja be őszintén és hitelesen, de egykori önmagát is, aki a rettenet és félelem ellenére nem felejtett el nevetni, és képes volt átélni még boldog, meghitt pillanatokat is.

Az írónő a tragédiáról is könnyeden, érzékletesen és humorral ír, és közben

minden olvasójának példát mutat pozitív életszemléletből és emberi tartásból.